The Cold Heaven
Suddenly I saw the cold and rook-delighting heaven
That seemed as though ice burned and was but the more
ice,
And thereupon imagination and heart were driven
So wild that every casual thought of that and this
Vanished, and left but memories, that should be out
of season
With the hot blood of youth, of love crossed long ago;
And I took all the blame out of all sense and reason,
Until I cried and trembled and rocked to and fro,
Riddled with light. Ah! when the ghost begins to
quicken,
Confusion of the death-bed over, is it sent
Out naked on the roads, as the books say, and stricken
By the injustice of the skies for punishment?
Hűvös mennyország
Felnéztem, és megláttam hűvös mennyeit az égnek
úgy tetszett: lángol fenn a jég, s varjak keringtek rajta.
Szívem, fantáziám hódolt a messzeségnek,
vadul rohant, feledte, ami mindennapi fajta,
Csak emlékek, melyeknek távol volna már helyük,
a forró vér szava, az elmúlt szerelem maradt;
magamra vettem esztelen a szellemük
Remegtem, sírtam, rángtam mind a súly alatt
Vakító fényben. Óh! Ha megnyúlnak az árnyak
Kiküldik-e az útra lelkemet –
ahogy megírták – meztelen, hogy várjak,
s viseljem álszent megvetésüket?
The Cold Heaven
Suddenly I saw the cold and rook-delighting heaven
That seemed as though ice burned and was but the more
ice,
And thereupon imagination and heart were driven
So wild that every casual thought of that and this
Vanished, and left but memories, that should be out
of season
With the hot blood of youth, of love crossed long ago;
And I took all the blame out of all sense and reason,
Until I cried and trembled and rocked to and fro,
Riddled with light. Ah! when the ghost begins to
quicken,
Confusion of the death-bed over, is it sent
Out naked on the roads, as the books say, and stricken
By the injustice of the skies for punishment?
Hűvös mennyország
Felnéztem, és megláttam hűvös mennyeit az égnek
úgy tetszett: lángol fenn a jég, s varjak keringtek rajta.
Szívem, fantáziám hódolt a messzeségnek,
vadul rohant, feledte, ami mindennapi fajta,
Csak emlékek, melyeknek távol volna már helyük,
a forró vér szava, az elmúlt szerelem maradt;
magamra vettem esztelen a szellemük
Remegtem, sírtam, rángtam mind a súly alatt
Vakító fényben. Óh! Ha megnyúlnak az árnyak
Kiküldik-e az útra lelkemet –
ahogy megírták – meztelen, hogy várjak,
s viseljem álszent megvetésüket?