Felfedezések

Felfedezések[1]

Próféta, pap és király

A kis színtársulat, amelynek darabjaimat írom, egyszer egy nyugat-írországi városba látogatott, és egy régi bálteremben mutatták be előadásukat, mivel nem volt más helyiség, amely elég nagy lett volna. Én magam egy szomszédos vidéki kúriából érkeztem, kicsivel a színészek előtt, így addig megpróbáltam ablakot nyitni a teremben. Tenyerem pillanatok alatt fekete lett a kosztól, majd hirtelen az egyik ablaktábla a keret egy részével a kezemben maradt. A szobában már minden félig az enyészeté lett, a parketta korhadt lécei nyikorogtak a talpam alatt, s az új színpadunk kifogástalan padlózatával elütött környezetétől, pedig a terem maga nem volt igazán régi, a színpad fölötti, zenészek számára kialakított páholy ellenére sem. Valami romantikus vagy társaságkedvelő földesúr építtette úgy három-négy nemzedékkel ezelőtt, mára pedig csak egy számunkra ismeretlen, befejezetlen terv emlékét őrzi.

Innen továbbindultam megkeresni a színészeket, és a fiatal papnál érdeklődtem felőlük, aki meghívta őket, valamint vállalkozott arra, hogy közönséget is toboroz. Egy magas házban lakott más papokkal együtt, és amint beléptem, kaján élvezettel vettem észre egy törött üvegtáblát az ajtó fölötti ablakon, hiszen a pap egyszer elmesélte nekem egy idős asszony történetét, aki sok-sok évvel ezelőtt vitába keveredett a püspökkel, majd leitta magát, és egy kővel bedobta a festett üveget. A pap értelmes ember volt, Mereditht és Ibsent olvasott, de néhány könyvét a házvezető a kandallóba helyezte, a szokásos olasz tavakat ábrázoló képeslapok és színes selyempapír helyett. A színészek, akik ezelőtt a szomszédos városban léptek föl, még nem érkeztek meg, vagy épp a jelmezeiket és kellékeiket csomagolták ki a szállóban, amit a pap ajánlott nekik. Bizonyára lesz időnk, mondta, hogy átsétáljunk a romos városkán, és meglátogassuk a zárdát és a katedrálist, ahová az ő közbenjárására két fiatal ír szobrászunk készített oltárt és faragott oszlopfőket. Eddig csak hallomásból tudtam a műről, melynek különössége és egyszerűsége – az egyik szobrász Rodin tanítványa volt – sem tudta velem feledtetni az épület mesterkéltségét és a berakásos padlóburkolat kommersz közhelyességét. Az új mozgalom növekedésének derekán kapta el a katedrálist, így most a régi idők legsilányabbja és az új kor legjava került egymás mellé, az átmenet minden jele nélkül. A kolostori iskola, mint más hasonló helyek, melyeket azelőtt láttam – különösen egy portumnai szegényház kórházának hosszú terme –, öröm volt a szemnek és a képzeletnek. Egy egyházi épületben alakítottak ki új szintet, s a hatalmas, keresztben félbevágott bordázott ablakon beáramló fény rézsút világította meg a tiszta és szemre boldog gyermekek sorait. Az apácák, akiknek zárdája, melyet tetszésük szerint rendezhetnek be, az egyszerűség és a takarosság szeretetéről tanúskodik, csinos szobákat hoztak létre ott, ahol az előírások csak néhány színt és kevéske virágot engedélyeznek. Nem vagyok benne egészen biztos, de azt hiszem, ez volt az a nap, amikor a zárdában ebédelvén tündérmesékkel szórakoztattam pár nővért, és remélem, nem puszta udvariasságból tettek úgy, mintha gyermeki érdeklődéssel fordulnának az efféle dolgok felé.

 Mikorra az ódon bálteremben felgördült a függöny, közönségünk jó része részeg volt már, de mindnyájan illemtudóan viselkedtek, mivel nagyon is tisztelték barátomat, és más papok is voltak jelen. Hirtelen a férfi, aki a színpaddal szemben, a terem bejáratánál állt, eltűnt valahová, így én vettem át a helyét; mikor pedig néhány fiúcska érkezett, és két-három pennyt ajánlottak, kérve, engedjem őket a hatpennys helyekre, hagytam őket csatlakozni a mélabús tömeghez. A darab a hajdani Írország dicső történetét ígérte elmesélni, ám valójában begyöpösödött finomkodással és városi szellemiséggel volt tele. Minden érzelem a lehető legkényeskedőbb volt a tetejétől a talpáig, és a szerelem és a pátosz vezette végig az árnyszerű ifjakat a halál és hadakozás árnyain, miközben a szenvedély szenvelgéssé, a méla és ártalmatlan emberek érzelmeivé fakult. Növekvő indulattal szemléltem az eseményeket. Nem a saját munkám volt, de néha a saját darabjaimat is ugyanezzel a felháborodással néztem, keserű szájízzel, félig-meddig kétségbeesve. Mégis miért kell akkora lármát csapnunk magunk körül, mikor nincs semmi, amit ne mondtak volna már el pontosabban a szegényház hálótermében, ahol pár szál virág, néhány tarka ágytakaró és a színes falak alkotnak szigorúan kecses szépséget? A darab váratlanul megváltozott, komikusunk rövid bohózatot adott elő, és amint kétségbeesett küzdelmét figyeltem, hogy nevetést csikarjon ki a közönségből, melyből vízként folyt el az életkedv, úgy felderültem, mint mikor megláttam azt a betört ablaküveget. Volt valami világias, túlburjánzó, talán kissé vulgáris is abban, ahogy borzalmasan vihogott, ahogy leereszkedett a közönségéhez, nem minden megvetés nélkül.

A paplakban vacsoráztunk, és egy állami tisztviselő, aki részben azért jött Dublinból, mert érdekelte ez a „népnevelési” kísérlet, részben pedig azért, mert szabadságon volt, és ilyenkor mégiscsak szükséges elutazni valahová, viccekkel szórakoztatott minket. Valaki, azt hiszem, nem pap, a fajunk szellemi sorsáról beszélt, dícsérte az esti előadást, hiszen a darab kifinomult, a közönség pedig igen figyelmes volt, és nem értette elégedetlenségemet; de nyomban elhallgattatta a viccek ricsaja.

Másnap reggel egyedül reggeliztem, mivel a színészek még az éjszaka közepén fölkerekedtek és vagy tíz mérföldet utaztak, hogy elérjenek egy korai dublini vonatot, mostanra pedig már útban voltak boltjaik és irodáik felé. Magammal hoztam a szálloda vendégkönyvét, hogy végiglapozgassam, miközben baconös tojásomra vártam, találtam is néhány obszcén megjegyzésekkel teli oldalt, melyeket úgy két-három héttel azelőtt firkálhattak bele a jelek szerint dublini vendégek, mivel hírhedt dublini utcákat emlegettek. Senki sem vette a fáradságot, hogy kitépje e lapokat, vagy kisatírozza a sorokat, és midőn félretettem a könyvet, azok a benyomások, melyek hónapok óta kavarogtak az elmémben, végül egyetlen gondolattá álltak össze: „Ha mi, költők, meg akarjuk indítani az embereket, az emberi szellemet vissza kell szervesítenünk a képzeletünkbe. Az angolok elüldözték a királyokat, és demagógokká változtatták a prófétákat, márpedig egy nép nem lehet egészséges, ha nincs prófétája, papja és királya.”

(Radács Kata Hermina fordítása)                                                                               (Szerkesztette Naimeng Liu)

A személyiség és az intellektuális esszenciák

Írországi munkám folyamatosan nekem szegezte a következő gondolatot: „Hogyan érhetném el, hogy a munkám jelentsen valamit az életerős és egyszerű embereknek, akik figyelmét nem a művészet, hanem egy bolt, az állami iskolában való tanítás vagy a gyógyszerosztás köti le?” Nem „felemelni” vagy „oktatni” akartam őket e szavak hagyományos értelmében, hanem meg szerettem volna értetni velük a víziómat, és nagy közönséget sem akartam, kiváltképp nem azt, amit nemzeti közönségnek neveznek, csak akkorát, hogy mindaz, ami esetleges és alkalmi, elveszítse magát a tömegben. Angliában, ahol oly sok a változatos tevékenység és a szisztematikus oktatás, az ember csak a diákok körében szabadulhat a nyerseségtől és az átmeneti érdekektől, itt azonban van alkalmas közönség, csak fülön kell ragadni. Mindig erre a bizonyosságra jutottam: a művészetben az indítja meg a természetes embereket, ami a való életben is megindítja őket, ez pedig a személyes élet intenzitása, azok a hangsúlyok, melyek egy könyvben vagy színdarabban megmutatják nekik egy olyan ember erejét és esszenciális pillanatát, aki a piacon vagy a patika ajtajánál is izgalmas lenne. Úgy kell kilépniük a színházból, hogy saját életük erejét felerősítette egy olyan szenvedély látványa, amely a választott életúttól függetlenül legyőzheti az ellenséget, pénzzel tölthet meg egy hosszú harisnyát, vagy megindíthatja egy lány szívét. Ezeknek az embereknek nincs túl sok közük a tudomány spekulációihoz, bár egy kevés azért van, vagy a metafizika spekulációihoz, bár valamennyi azokhoz is van. Elfárad a lábuk az úton, ha nincs semmi a szívükben a homályos érzelgésen kívül, és bár megható lehet gyengéd érzéseket táplálni a virágok iránt, ez még nem húzza ki a kordét a kátyúból. Egy izgalmas személy, legyen bár színdarab hőse vagy versek írója, a személyes energia legnagyobb mértékét láttatja, és ennek az energiának éppúgy kell áradnia a testből, mint az elméből. Amikor elképzelünk egy szereplőt, folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat: „Megadtam-e neki mindazon képességek gyökereit, úgymond, amelyekre az élethez szükség van?” És csak akkor, amikor már biztos, hogy igen, adhatjuk meg neki azt az egy képességet, amely a képzeletet örömmel tölti el. Még abban is kételkedem, hogy bármely színdarab, amely nem használta ki, vagy nem látszott a végsőkig kihasználni a főszereplő testi energiáit, valaha igazi népszerűséget ért volna el. Villon, a rabló, az írek örömére szolgálhatott volna színdarabjaival és dalaival, ha a szó és szimbólum egyazon hagyományába születnek, de Shelley nem; és ahogy az ember, idővel városokban élvén, egyre inább nyomtatott könyveket olvas és sok szakosított tevékenységet művel, mind lehetségesebbé vált Shelley-ket, és mindegyre lehetetlenebb Villonokat szülni. Az utolsó Villon Robert Burnsbe fonnyadt, mert megfakultak a legmagasabb képességek, és velük együtt a szépérzék is egyfajta homályos mennybe fakult bele – az alacsonyabbakat pedig hagyták, hogy ott bukdácsoljanak el, ahol tudnak. Az irodalomban, részben annak a kimondott szónak hiányában, mely a normális emberhez köt bennünket, veszítettünk a személyiségből, az örömünkből, mely a teljes emberben telik – vérének, képzeletének, intellektusának együttesében –, de új örömöt leltünk az esszenciákban, a lelkiállapotokban, a tiszta képzeletben, mindabban tehát, ami legkönnyebben a gondosan megkomponált zenében jut el hozzánk. Két út áll az irodalom előtt – felfelé, az örökké növekvő megfoghatatlanság felé Verhaerennel, Mallarméval, Maeterlinckkel, míg végül lehetséges, hogy egy új egyezség a kifinomult és tanult emberfők között új szenvedélynek ad életet, és ami irodalomnak látszik, vallássá lesz; vagy lefelé, lelkünket egészen odáig elvivén, ahol minden újra leegyszerűsödik és megszilárdul. A választások választása ez – a madár röpte oda, ahová a közönséges szemek már nem követhetnek, vagy a piaci kordéhoz; de gondoskodnunk kell arról, hogy a lélek velünk jöjjön, mert a madár dala gyönyörű, és a modern képzelet hagyományai, melyek mindegyre dallamosabbá, líraibbá, mélabúsabbá válnak, s hol egy Shelley-t emelnek fel, hol egy Swinburne-t, hol pedig egy Wagnert, meglehet, csak azok őrületét jelentik, akik most fogják meglátni azt, amit a de Villars abbé által kinyomtatott mágikus himnusz az Eleven és Dallamos Gyémántok Koronájának nevez. Ha a kordék ragadták meg a fantáziánkat, lelkünket szorosan a testünkben kell tartanunk, hisz olyannyira megkedvelte a nemzedékek kifinomultsága által felhalmozott szépséget, hogy hosszú időkig türelmetlen lesz a puszta erő, a puszta személyiség, a vér forrongása iránti szomjúságunkkal. Ha elillanni látszik, utána kell mennünk, mert Shelley Hajnalcsillag-kápolnája jobb, mint Burns sörháza – biztosan sör vezette, nem az árpapárlat – kivéve az eltikkadt nap végén; és mindig jobb, mint az a kényelmetlen hely, ahol még sör sincs: a realisták gépjavító műhelye.

(Naimeng Liu fordítása)                                                                                           (Szerkesztette Horváth Bianka)

A zenész és a szónok

Walter Pater szerint a zene az összes művészetek őstípusa, de valaki más, nem emlékszem, ki, azt állítja, a szónoklás az. Energiánk természete szerint állhatunk az egyik vagy a másik vélemény pártjára, én pedig jelen hangulatomban egészen azzal tartok, aki középszerű közönsége előtt a meggyőzés teljes skáláját beveti – történeteket, nevetést, könnyeket, de épp csak annyi zenét, amennyit a szavak szárnyán felfedhet. Még a társalgását is kerülném azon zeneszeretőknek, akik a hang és a szín személytelen földjére vonnának, és nem engedném, hogy bárki is egy szonáta emlékével a fejében írjon. Kicsit akár meg is szólhatjuk a zenészeket, most, hogy bevallottuk, előttünk látják meg ők azt a dallamos koronát. Emlékeztethetjük őket arra, hogy a cseléd kevesebbre tartja a zongorahangolót, mint a vízvezeték-szerelőt, és az ellenségességre, melyet a költőkben keltettek. A zene minden dolgok között a legszemélytelenebb, a szavak pedig a legszemélyesebbek, és ezért nem szeretik a zenészek a szavakat. Hosszú ideig rágódnak rajtuk, félve, hogy képtelenek lesznek megemészteni őket, és ha a szavak már annyira szétrágottak és puhák és nyállal elegyedők, hogy már nem is szavak többé, akkor lenyelik őket.

(Bánfai Dávid fordítása)                                                                                             (Szerkesztette Szabó Mátyás)

Egy gitárjátékos

Egy lány játszott a gitáron. Csinos, és ha nem hallgatom játékát, nézhettem volna, ha meg nem nézem, hallgathattam volna. Hangja, testének mozgása, arckifejezése mind ugyanarról mesélt. Egy eltérő habitusú, más felépítésű zenész mindent máshogy csinálhatott volna, és másként lehetett volna elragadó. Nemcsak a zene, hanem az élet egy mozzanata érte el itt tökéletességét. El voltam ragadtatva, és nem is tudtam, mitől, amíg fel nem ötlött bennem: „Így zenél az én népem, a népem, melyet lelki szemeim előtt látok, és azért tetszik, mert személyes, éppoly személyes, mint Villon költészete.” A hangszer egészen könnyű, a zenész szabadon mozoghat, és nemcsak az ujjak és az elme, hanem az egész lény örömét képes kifejezni; mozdulatai pedig eközben felidézik az elmében mindazt, ami a mindennapi életében a leggyönyörűbb, míg ő maga egyenes tartású és természetes. Szinte minden régi hangszer ilyen; még az orgona is kicsiny hangszer volt valamikor, és amikor megnőtt, bölcs ősatyáink Istennek adták a katedrálisokban, ahol úgy illik, hogy Ő legyen a minden. De ha a zongoránál ülünk, maga a zongora, a mechanika az, ami fontos, belőlünk pedig semmi sem jelent semmit, csak az ujjunk és az intellektusunk.

(Szabó Mátyás fordítása)                                                                                               (Szerkesztette Tóth Regina)

Az üvegtükör

Az imént egy lánnyal beszélgettem, akinek egyhangúan éles hangja és szögletes mozdulatai vannak. Most végezte az iskolát, történelmet és földrajzot tanítottak neki, melyek által „a lélek felismerhető”, de mit ér az oktatás vagy akár a tudomány hosszú művelése, ha nem a személyiséggel, a habituális énnel kezdődik, és nem általa szemléltet mindent? Valakinek legfőképpen arra kellett volna őt megtanítania, hogyan szólaljon meg azon a hangszínén, amely a legzeneibb, és hogyan lágyítsa durva zöngéit, beszélve, nem pedig énekelve valamely húros hangszer aláfestésére, ahogy hangról hangra lépeget, mintegy elcirógatja kicsit a szavait, akárha kedve telne a hangjukban, és ezután megtanítottak volna neki egy szépséges kis pantomimszerű táncot, amíg habitusává nem válik a szem és a fül örömére való élet. Egy bölcs színház divatba hozhatná az erős és gyönyörű életre nevelést, s mindenekelőtt a tükör általi hősies fegyelemre tanítana, hisz a szépség vajon, akárcsak a tartós szerelem, nem a legnehezebb művészetek közül való?

(Tóth Enikő fordítása)                                                                                                     (Szerkesztette Mikó Katalin)

Az Élet Fája

Mi művészek túlságosan is szívünkre vettük a Mennyek Országa keresésének ősi parancsolatát. Verlaine elmondta nekem, hogy megpróbálta lefordítani az In Memoriamot, ám nem sikerült neki, mivel Tennyson „túl nemes, túl anglais, és amikor megtörtnek kellene lennie, reminiszcenciákba merül”. Akkoriban találtam rá egy Shakespeare-ről szóló tanulmányára egy angol folyóiratban. „Valamikor egész szép Shakespeare-gyűjteményem volt – írta, vagy így valahogy –, de már nincs meg. Emlékezetből írok.” Elgondolkodtató, vajon milyen viszontagságok miatt adta el, és mennyit kaphatott érte; s képzeletünkben felmerül a férfi képe. A lehető legmindennapibb énjének mutatkozni, nem tudósnak, még csak nem is olvasónak, bizonyosan ez volt a választott póza; Oxfordban elmondott előadásában pedig azt bizonygatta, hogy „a költőnek semmit sem szabad elrejtenie magából”, ám amikor kifejezi magát, „gondja kell legyen a méltóságra, amelynek ha nem is a forma tökéletességében, de legalábbis e fennkölt és zordon minőségre, hogy ne mondjam, erényre való láthatatlan, észlelhetetlen, de hatásos törekvésben kell megnyilvánulnia”. Éppen az önnön személyisége iránti fogékonyság, ez az inkább saját életének, mintsem magának az életnek megéneklésében lelt öröme késztette nemzedékemet arra, hogy Villonhoz hasonlítsa őt. Csak halála után értettem meg, szavainak mekkora jelentősége lehetett volna számomra akkoriban, hiszen míg Verlaine élt, más sem érdekelt, mint a lelkiállapotok, a lírai momentumok, az intellektuális esszenciák. Akkoriban nem gyönyörködtetett volna a gitárjátékos úgy, mint most, nem képesztett volna el a lány, akinek mozdulatai szögletessé, hangja harsánnyá vált attól, hogy minden idejét külsődleges tevékenységekkel töltötte. Még nem tudtam, mily édesség, mily ritmusos mozgás azoké, akik saját maguk örömévé válnak. Érdeklődésem középpontjába öntudatlanul is a személytelen szépség került. Életem fő célja eredetileg az volt, hogy lényem lényegét versbe öntsem, és ezt saját vízióim kivetülésének, a lényegtelentől való elszakadásnak gondoltam, ám mivel vízióimat magamon kívüliként képzeltem el, képzeletem megtelt dekoratív tájakkal és csendéletekkel. Úgy gondoltam magamra, mint valamiféle saját elmém és testem belsejében létező mozdulatlan és néma dologra, egy homokszemre Bloomsburyben vagy Connachtban, amelyet a Sátán kopói nem találhatnak meg. Aztán egy napon egészen hirtelen értettem meg, ahogy az lenni szokott, hogy valami változatlant, vegyítetlent és mindig rajtam kívül állót kerestem, egy Követ vagy Elixírt, ami mindig elérhetetlen volt, és én magam voltam a mulandó dolog, ami nyújtózkodott értük. Minél jobban igyekeztem művészetemet szándékoltan széppé tenni, annál inkább saját magam ellentétét követtem, hiszen a szándékolt szépség olyan, mint a nő, aki örökké a férfiak vágya után vágyakozik. Nyomban felismertem, hogy akkor hatoltam magamba és alkottam képet magamról, nem valamely esszenciáról, midőn célom már nem a szépség megtalálása volt, csupán az elme megszabadítása a szerelem vagy keserűség terhétől, melyet az élet eseményei róttak rá. Egyedül az élet után szabad vágyakoznunk, minden más csak annak a követelőző hölgynek a dicsérete, vagy a róla való panaszkodás lehet, aki képes ajkunkat csókjaival dalra ébreszteni. De nem adhatunk meg neki mindent, néha-néha félre kell őt vezetnünk egy kicsit, mivel, ahogy Le Sage mondja A sánta ördögben, a hamis szeretők, akiket az őszinte szenvedély nem tesz mélabússá vagy féltékennyé, tudhatják magukénak a legboldogabb hölgyeket, és ők nyerik el jutalmukat leghamarabb és a legszebbektől. Fortélyunk által kaphatjuk meg azt a stílust, kiválóságot, azt a méltóságot, azt a fennkölt és zordon minőséget, amelyről Verlaine beszélt. Más szóval felül kell emelkednünk közönséges érdekeinken, az újságok, a piactér, a tudomány embereinek gondolatain, de csak addig, ameddig elvihetjük a normális, szenvedélyes, logikus ént, a személyiséget teljes egészében. Helyet kell találnunk az Élet Fáján a főnix fészkének, a szenvedélynek, ami elragadtatás és az akarat megtagadása, a mindig lángoló szárnyaknak, magasan, hogy a villás faágak védelmezzék, de még elég alacsonyan, hogy távol legyenek a szélfútta ágaktól, a gallyacskák reszketésétől.

(Soponyai Bianka fordítása)                                                                                             (Szerkesztette Tóth Enikő)

A vénasszonyok meséinek dicsérete

Egy művészet személytelenné válhat, ha túl sok benne a körülmény vagy túl kevés, mert túl kevés vagy túl sok köze van a világhoz, mert túl közel van a földhöz, vagy túl magasan az ágak közt. Egy éve találkoztam egy öreg halásszal, aki azt mondta nekem: „Don Quijote és Odüsszeusz mindig közel vannak hozzám”; és ez énrám is igaz, mert még Hamlet és Lear és Oidipusz is inkább felhőbe vesznek. Egyetlen színdarabíró sem alkotott vagy alkothat soha olyan alakot, mely úgy jönne utánunk a színházból, ahogyan Don Quijote utánunk jön a könyv lapjai közül,[2] hiszen egyetlen színdarabíró sem lehet teljesen epizodikus, amikor pedig valaki cselekményt épít, és szereplőit komplikált kapcsolatokba hozza egymással, valami személytelen jelenik meg a történetben. Társadalom, sors, „hajlam”, valami nem egészen emberi kezdi el alakítani a szereplőket, mely emberségüknek csupán akkora részét mozdítja meg, amekkorát szükségesnek éreznek egymásnak megmutatni. Az egyszerű emberi szív mindig jobban fogja szeretni azokat a történeteket, ahol van valami a vénasszonyok meséiből, amelyek úgy tekintenek hősükre, minden oldalról jól megnézve őt, mintha egyedül ő volna nagyszerű, ahogyan egy gyermek nézeget egy új krajcárt. Azokban a vígjátékokban, melyek túl hivalkodóak, semhogy lefesthetnék az életet, vagy verses formában íródtak, a szerkezetet szükségszerűen pőre indítékok és szenvedélyek szövik, de amikor a modern valóság légkörét is fel kell építeni és a hajlamokat vagy a sorsot, avagy a társadalmat is be kell mutatni, mivel rólunk szól, akkor a szereplők kifakulnak, és sokszor kell elolvasnunk a könyvet vagy megnéznünk a darabot, mielőtt felidézhetnénk őket. És még akkor is csak egy bizonyos szalonban és bizonyos emberek között létezhetnek, és ezt a sok lomot mind a fejünkben kell hurcolnunk. Tolsztoj Háború és békéjét a legnagyszerűbb történetnek tartottam, amit valaha is olvastam, és mégis elhagyott engem; még Lancelot is, aki sosem volt több puszta árnynál, jobban látható az emlékeimben, mint amannak minden anyaga.

(Fekete-Nagy Fanni fordítása)                                                                                    (Szerkesztette Ribiczey Júlia)

A modern társadalmi színmű

A világ figyelmére jelentősebb igényt tartó művészeti formák összességéből a modern, művelt emberekről szóló dráma a legrosszabb. Amikor nem felszínes vagy szándékosan okoskodó, az egyén lelkét az átlagosság érzésének porfelhőjével tölti meg. Egyetlen halálos kórtól szenved. Nem lehet szenvedélyes, vagyis élő anélkül, hogy valakit ömlengővé vagy szenvelgővé ne tenne. A művelt és jól nevelt emberek nem mutatják ki érzelmeiket, és nyelvük sem művészi vagy elbűvölő, a csípős nyelvezet nélküli könnyed persziflázst kivéve, amikor pedig mélyen meghatódnak, akkor csendben bámulják a kandallót. Újra és újra növekvő érdeklődéssel néztem efféle darabokat a nyitójelenet végéig. A kisemberek vitatkoznak, ugratják egymást, néha pedig az élet mélyebb áramaira utalnak, ahogyan mi is tesszük otthonainkban, én pedig elégedett vagyok. De mindig is azon elmélkedtem, hogy a főszereplő, a sors terhét cipelő férfi miért ömleng, miért szenveleg, és miért teljességgel ötlettelen. Aztán jön a nagyjelenet, én pedig megértem, hogy nem lehet jólnevelt vagy higgadt vagy intellektuális, mert akkor inkább fogna egy széket és a tűz elé húzná, a harmadik felvonás végére pedig nem maradna dialógus. Ibsen megértette a problémát, és minden szereplőjét kicsit provinciálisra formálta, nehogy zavarba hozzák egymást, és vezércikkszerű költészetet csinált – frázisokat szőlőlevelekről és himbálózó hárfákról –, hihetővé téve, hogy a karakterek ezeket használják izgatott pillanataikban, és ha a darab ennél többet kívánt, még mindig csinálhattak valami hülyeséget. Kimehettek és felvonhattak egy zászlót, ahogy a Kis Eyolf végén teszik. Az ember csak akkor érti meg, hogy ez a kétségkívül szándékosan magáévá tett modor beférkőzött a lelkébe és porral töltötte meg, amikor rájön, hogy akkor már nem volt képes géniuszt teremteni. Azok a legboldogabb írók, akik tudván, hogy a dráma e válfaja súlytalan és mulandó, mindig a felszínen maradnak, sosem mutatnak mást, csak a vitákat és a mindennapi élet felszínes bohózatát, vagy néha-néha, a szenvedély kifejezése helyett egy színpadképet, egy férfit, aki egy nő kezét fogja, vagy esetleg a fejét tenyerébe temetve ül a tűz vöröses izzásának halvány fényében. Minden bizonnyal a műfaj könnyedségének megértése, a mélyebb szenvedélyek kifejezésére való alkalmatlansága miatt találták fel a franciák az tézisdrámát, hiszen ahol állítanak valamit, ott az emberek hevesen vitatkozhatnak, ez szinte az egyetlen fajtája a szenvedélynek, amely megmutatkozik a mindennapi életünkben. A kortárs művelt életről szóló regény viszont maradandó forma, hiszen a pszichológiai leírás erejével követheti annak gondolatait, aki a tűzrostélyt bámulja.

(Mikó Katalin fordítása)                                                                                        (Szerkesztette Soponyai Bianka)

Van-e a kortárs élet drámájának saját gyökere?

Miközben egy modern, tanult emberekről szóló darabot néztem, a maga gyér nyelvezetével és a lehetőségek szűk határai közé nyomorított cselekményével, azon kaptam magam, hogy folyton ezt ismételgetem: „Talán abból nyeri megindító erejét, bármilyen csekély is az, hogy képes sejtetni azokat az alapvető kontrasztokat és szenvedélyeket, melyeket a romantikus és költői irodalom olyan szépnek mutatott.” A férfi, aki egyedül száll vitába az ellenségeivel egy norvég fürdő vizének tisztaságáról, és ehhez a napilapok nyelvét használja, eszünkbe juttathatja mondjuk Coriolanus szenvedélyét. A régi képzeletteli irodalom hősszerelmesei és lovagjai elevenebb tapasztalásként élnek a lélekben, mint bármi más, az ember vezérlő szenvedélyét kivéve, amelyet magát is villámcsapásként át- meg átjár az emlékük, és akár két útszéli ostoba alak is felidézheti a dicsőségüket. Ültess egy minden irodalmi műveltséget nélkülöző embert egy ilyesfajta darab elé, és azt fogja mondani, ahogy ilyen vagy olyan formában minden korban ezt mondta volna a naturalizmussal való első megdöbbentő szembesülésekor: „Miért kellene eljönnöm otthonról, hogy ugyanazokat a szavakat halljam, amelyeket odahaza én magam használtam a kamatterhekről beszélve?” Jobban fog tetszeni neki minden olyan színdarab, ahol szemmel látható a szépség vagy a jókedv, ahol az élet izgalmas, mintha épp akkor tetőzne. Nem az ő hibája, hogy minden valószínűség szerint többre fog értékelni egy silányabb, ugyanakkor nagyszerűbb műfajban írott darabot, hisz a tudomány csábítását követjük nemzedékek óta, róla és az övéiről pedig megfeledkeztünk. Mindig visszatérek ehhez a gondolathoz. Van valami a vénasszonyok meséiből a szépirodalomban. Az alkotói olyanok, mint az öreg paraszt, aki a nagy éhínségről mesél történeteket, vagy a ’98-as akasztásokról, vagy a saját emlékeiről. Megérzett valamit az elméje mélyén, és most olyan szemmel láthatóvá és erőteljessé akarja tenni a mi érzékeink számára, amennyire csak lehetséges. A legtúlzóbb szavakat vagy képeket fogja használni, ha azok a célját szolgálják. Vagy kitalál valami vad példázatot, és minél inkább tűzbe jön az elméje, minél ötletesebb, annál kevésbé lesz tekintettel a körülötte lévő világra, vagy fogja azt önmagáért becsülni. Metaforákat és példákat merít belőle, de ez minden. Kicsit meg is veti, mert amíg a megszállottság hatása alatt áll, úgy láthatja, hogy a világból kiszállt a tűz, és csak fehér hamut hagyott maga után. Nem tudom megmagyarázni, de biztos vagyok benne, hogy minden magasztos dolog így jött létre, mintegy álom és ébrenlét között, és az éber józansággal vizslató alakok csupán lopott javak kufárai. Hogy lehetne máskülönben oly mohó a szaglásuk és olyan éles a szemük?

(Kondi Viktória fordítása)                                                                                              (Szerkesztette Mikó Katalin)

Miért lett a vak ember költővé a régi időkben

Egy az Íliászból vagy Odüsszeiából származó leírás, eltérően az Aeneisben vagy a legtöbb modern írónál taláhatótól, az élet formálta ember gyors és természetes megfigyeléseit ragadja meg. Az elsődleges éhségek kifinomultsága ez, és a lehető legkevesebbet tartalmaz abból, ami pusztán tudományos vagy kivételes. Mindenekelőtt sosem túl figyelmes vagy szakszerű, és a könyvet becsukva érezzük, hogy gazdagodtak az energiáink, hiszen az áramlat kellős közepén úsztunk. Sosem láttunk olyasmit, amit Odüsszeusz nem láthatott, míg esze a Küklopszon járt, vagy amit Akhilleusz, midőn Briszéisz vágyra lobbantotta. A legnagyobb korok művészetében van valami hányaveti és hirtelen minden habituális hangulatban, ha ugyan a kifejezésükben nincs is, hiszen e hangulatok a tevékeny élet összes energiáinak tűzvészei. A primitív korokban úgy vált a vak ember költővé, ahogy a mi korunkban a falu hegedűse lesz, hiszen szükségszerűen el volt tiltva azon tevékenységektől, melyek után egész természete esdekelt, mielőtt megelégedhetett volna az élet dicséretével. És gyakran Villon vagy Verlaine az, aki mindenki előtt nyilvánvaló akadályokkal küzdve, az életet a régi idők egyszerűségével énekli meg. Az eljövendő napok költői – ha egyszer újra lehetséges lesz úgy írni, mint a nagy korokban – belátják majd, hogy az ő áldozatuk óhatatlanul annak visszautasítása, amit a vakság és a gonosz név vagy a kezdeti bebörtönzés megtagadott az emberektől, és így elkerülték a szándékos elutasítás fullánkját. Az ezüstkorok költőinek nincs szükségük az élet elutasítására, a tarka üvegkupola már életükben szilánkokra van törve. Kimérten, s mintha az életen túlról tekintenének vissza magára az életre, s a legnagyobbjaiknak sem kell mást elszenvedniük, mint azt a szomorúságot, melyet a szentek megismertek. Ez az ő céljuk, és számukra a kísértés sem valami szenvedélyes tevékenység, hanem társaik elismerése, mely teljes bőségében csak akkor árad rájuk, ha a művelt középosztályt összetartó általános gondolatokban lelhetik örömüket – ahonnan egyaránt hiányzik a magas poszt és a szegénység felelőtlensége – mint a politikával foglalkozó művelt emberek által kiváltképpen értékelt vonások: Augustus Caesar nyájassága és mindaz a személytelen termékenység, mely elhomályosítja az intellektuális szenvedélyeket. Ben Jonson mondja A fűzfapoétában, hogy még az emberek legjobbika is üres szobor csupán a prométheuszi tűz nélkül, és a tanult emberfő negyven tél után rendszerint elfelejti, hogy a prométheuszi tűz bizonyosan megégeti még valaki ujjait. Megeshet, hogy előbb lesz valakiből költő erényei helyett bűnei alapján, mert az általános elismerés sorscsapás a falusi bölcsesség szerint, s nem pusztán ahogy én képzelem – mivelhogy jómagam babonás vagyok ezzel kapcsolatban –, hiszen az egyenlő fél dicséretén kívül minden bók vasra ver és újabb fonttal nehezíti a rabszolgalánc súlyát.

Az ember egészéből fakadó összes energia oly rendszertelen, mint a villámlás, mivel az, ami átadható, megjósolható és felfedezhető, csak egy részét képezi az egésznek, csupán egy éhes csirke a pelikán begye alatt, és a költészet próbája nem a józan észben rejlik, hanem abban az örömben, mely nem különbözik attól, ami az első szerelem érkeztekor járja át az ember szívét. Ismertem egy öregembert, aki egész életét az ösvények mogyoró- és fagyalbokrainak metszésével töltötte, s közel hetven éve alatt kevés dolgot figyelt meg, ám annál többet képzelt el. Sosem a naturalista szemével látott, sosem akként tekintett a dolgokra, ahogy azok valójában voltak, mert habituális hangulata azé az emberé volt, akit felkavartak a körülmények; és Shakespeare, Tintoretto – bár az idő már fogytán volt, amikor Tintoretto festett – meg a reneszánsz összes nagy embere az övéhez hasonló szemekkel szemlélte a világot. Szellemük sosem nyughatott, sosem volt, úgyszólván, megfelelő hangulatban a tudományos megfigyelésekhez, hanem örökös izgalomban leledzett, sosem alapult – hogy közismert szavakat használjak – a személyes tényező kiküszöbölésén; figyelmük, akárcsak azoké, akiknek dolgoztak, folyvást azon csüggött, ami az elragadtatott elme elé tárulkozik. Túl modern vagyok, hogysem teljességében élvezhessem Tintorettótól A Tejút eredetét, nem tudom eléggé elszántan arra a fénylő és lüktető húsra szegezni figyelmemet ahhoz, hogy elfelejtsem a felhőből aláomló súlyos drapériát, pedig a tündérmesék látszatkeltésétől el tudok tekinteni. Lear király történetében is örömömet lelem, noha a valótlansága csak fokozódik a Bolond szavaival: „E jóslatot Merlin fogja tenni, mert én kora előtt élek”:[3] s mindig egészen természetesnek találtam, hogy Richard és Richmond sátrainak egymás mellett kell állniuk, hisz oly kevéssé számít a puszta körülmény logikája a művészetek legszebbikében. Élvezettel néztem A lángoló mozsártörő lovagját, mikor Carr úr felújította, és semmivel sem találtam rosszabbnak azért, mert az inas végig a pillanat hevének megfelelően játszott, anélkül hogy egyetlen sort is komolyan vett volna. Amikor A szótlan asszony egy egész évszázadnyi nevetést gyömöszölt a kétórás jövés-menésbe, ámulattal láttam, hogy majdnem mindegyik újságíró a logikát ültette abba a székbe, ahol a mi Képzelet úrnőnknek kellett volna kijelentenie részrehajlón kedvező ítéletét, melyet női szíve örökösen forral, s kötelességüknek érezték, hogy semmit ne becsüljenek meg, csupán az ésszerű rokonszenvet, és felróják annak a groteszk öregembernek a meggyötrését. Egy könyvet nézegettem, benne 18. századi metszetekkel, melyek Herculaneum és Pompeii faliképei alapján készültek, s úgy tűnik, iparossegédek munkái, akik szebb képekről másoltak, hiszen a kompozíciójuk sokkal jobb, mint amilyenre a kivitelezés sikeredett. Gyakorta tapasztalok közönyt a nyilvánvaló logika, a közönséges, szemmel látható momentumok iránt. Perszeusz a víztükörben mutatja meg Andromédának a halált, melynek tőszomszédságában élte életét, s habár a szerelmesek alakja gondosan meg van rajzolva, a tükörképet megfordítva állítja elénk, hogy a visszatükrözött formák a jobbik oldalukról látszódjanak, a szemünk nagyobb megelégedésére. Alig van olyan régi mester, aki ne adta volna tudtunkra, mennyire keveset is törődik azzal, amit bármely bolond képes látni és bármely jöttment megdicsérhet. Akik megálmodták a művészeteket, semmivel sem voltak kevésbé babonásak a vallásban, hisz a spirituális viszonyokat megértették ugyan, de a mechanikát már nem, és nem találtak semmi kivetnivalót Noé és Deukalión özönvizeinek történeteiben.

(Ribiczey Júlia fordítása)                                                                                                (Szerkesztette Bánfai Dávid)

Szentekről és művészekről

Saint-Martin bizonyos követőivel együtt vettem magamhoz az indiai kendert a Latin negyed egyik házának földszintjén. Még sosem csináltam ilyet azelőtt, és egy lármás fiatal költő vezetett, akinek az angolja semmivel sem volt jobb az én franciámnál. Adott egy kis galacsint, ha jól emlékszem, vacsora előtt egy órával, és egy másikat, miután közösen megvacsoráztunk valami vendéglőben. Ahogy keresztülvágtunk az utcákon a martinisták találkozóhelye felé, hirtelen úgy éreztem, a felhő, amelyet éppen nézek, határtalan térben lebeg, és a lényem, úgy tűnt, egy pillanatra elragadtatással repül ki abba a térbe. Rögtön önmagam lettem újra, de a költő teljes eksztázisba esett, mert az elenyésző alkonyatban felragyogó egyik utcalámpára mutatott, és teli torokból kiáltotta: „Miért nézel engem az óriás szemeddel?” Már vagy egy tucat igencsak izgatott ember volt ott, mire megérkeztünk, és miután ittam pár csésze kávét és bekaptam még egy-két galacsint, nagy kedvem szottyant volna táncolni, de mégsem tettem, mert egyetlen lépést sem tudtam felidézni. Leültem és behunytam a szemem; de nem, nem voltak látomásaim, semmi egyéb, csak valami sötét árny érzete, amely mintha azt mondta volna, egy napon majd transzba esek és elhagyom a testemet egy időre, de még nem most. Kinyitottam a szemem, és valami vörös díszítést néztem a kandallópárkányon, majd a szoba egyszerre csak vörös harmóniával telt meg, de amikor a szemem megakadt egy kék porcelánfigurán, a harmónia nyomban kékké vált. Összezavarodtam, mert a vörösek továbbra is ott voltak, semmi nem változott, de többé nem voltak fontosak vagy harmonikusak; és miért váltak az előző pillanatban még érdektelen kékek hirtelen izgalmassá és elragadóvá? Nyomban felismertem, hogy úgy látok, ahogy a festők, és az este folyamán minden a különböző művészi szemléletmódoknak megfelelően fog változni.

Egy idő múlva egy martinista rohant felém egy darab papírral, amelyre kört rajzolt, benne egy pöttyel, és miközben erre mutogatott az ujjával, így kiabált: „Isten! Isten!” Valami felmérhetetlen misztérium nyilatkoztattatott ki, neki meg csak úgy ragyogott a szeme; a következő pillanatban meg egy szikár, toprongyos férfi, meglehetősen előkelő arcvonásokkal, a horoszkópját mutatta meg nekem, és elragadtatott mélabúval hívta fel a figyelmet a gonosz részekre. A lármás költő, aki már régóta élt indiai kenderrel, közölte velem, hogy három hónap, mire hozzászokik az ember, újabb három hónapig élvezi, majd három hónap alatt gyógyul ki belőle. Ezek az emberek a második szakaszban voltak; én azonban sohasem feledkeztem meg magamról, legfeljebb egy-egy pillanatra emelkedtem ki önmagamból, és még e vigasság abszurditását is képes voltam átérezni, egy Herr Nordauként a géniuszok közt, aki mégiscsak szégyelli a maga józanságát. Odakint szürkülni kezdett az ég, amikor kopogtattak az ablaktáblákon. Valaki kinyitotta az ablakot, és egy nőt és két estélyi ruhás fiatal lányt segítettek be a szobába, akiket igencsak zavarba hozott, hogy ennyi embert találtak ott. A nő és férjének két húga egy diákbálon jártak az emeleten alvó férj tudta nélkül, és azt hitték, sikerül észrevétlenül hazalopózniuk, az ablaknál álló szövetségesüktől eltekintve. A beszélgető vagy táncoló férfiak mind elálmodozva nevettek; és a nő, látván hogy nincs ítélkezés a nevetésükben, hiszen minden gondolatukat kitöltötte a világ látványossága, elpirult, felnevetett, átlibbent a szobán, majd felment. Ó jaj, hogy a hóhér kenderkötele édestestvére legyen annak az indiai boldogságnak, ami, néhány kóbor kaktuszt nem számítva, egyedül képes megtartani oly sok álom anyját, az emlékezet nélküli pártatlanságot!

(Kondi Viktória fordítása)                                                                                              (Szerkesztette Eskulits Zsolt)

A dráma tárgya

Néhány napja olvastam ezt a mondatot, vagy valami ilyesmit, Ibsen egyik nekrológjában: „Senki se térjen vissza többet Shakespeare régi balladai anyagához, a gyilkosságokhoz és a szellemekhez, mert a színpadon a modern tapasztalat és a számunkra érdekes dolgok megvitatása érdekel bennünket”; a cikk egy másik részében pedig azért hibáztatták Ibsent, mert öngyilkosságokról írt, és más módon is kihasználta „a halál morbid rettenetét”. A drámairodalmat már hosszú idő óta az újságírók bírálatára bízzák, és ők, a régi ostobák és az új nagyokosok mind meg is próbálták rásütni a pillanatnyi életben való elmerülésük, a nyilvánvaló eredetiség és a nyilvánvaló logika felett érzett örömük, valamint az ősi és feloldhatatlan dolgoktól való ódzkodásuk bélyegét. Az író, akit idéztem, sokkal több, mint újságíró, de az ő rohanó életüket éli, és ösztönösen hozzájuk fordul ítéletért. Csak a saját korunkra gondol, nem a nagy költőkre és festőkre, a tanúk seregére, akik azért vannak, hogy gondolkodásmódjuk megértése által minden idők nézői is lehessünk. A dráma kifejezésmód, nem pedig meghatározott téma, így a drámaíró éppoly szabadon választhat bármit, ami csak eszébe jut, mint az Endümión költője vagy a festő, aki megfestette Mária Magdolnát a farizeus Simon ajtaja előtt. Távolról sem jelen érdeklődésünk vagy közvetlen életkörülményünk megtárgyalása a legmegindítóbb a képzelet számára, hanem ami ősi és távoli, az kavar fel minket a legmélyebben.

Van egy sor a Menny és pokol házasságában, ami érthetetlen, ha nem ismerjük Blake megfelelésrendszerét. „Legjobb bor a legrégibb, legjobb víz a legfrissebb.” A víz tapasztalás, azonnali érzékelés, míg a bor érzelem, és a képzelettől elkülönböző intellektus által tágíthatjuk ki a tapasztalás határait és választhatjuk azt el minden mástól, az illúziótól, az emlékezettől, így teremtve meg többek között a tudományt és a jó újságírást. Az érzelem viszont akkor növekszik mámorítóvá és élvezetessé, ha régi érzelmek emlékei és régi tapasztalatok számlálatlan ízei gazdagítják; és szükségképpen a gondolkodásmód valamelyes ódonsága és a számos nagy és különleges tehetségű ember tapasztalatai által elmélyített érzelmek különböztetik meg a művelt embert. Elmélkedéseinek és találékonyságának tárgya régi, és megveti a túlzottan öntudatos eredetiséget a művészetekben, akárcsak a mindennapi élet azon dolgaiban, melyek kapcsán, mint talán Balzac mondja: „mind konzervatívok vagyunk”. Az ilyen ember mindenekelőtt jólnevelt, és írjon bár, vagy fessen, nem fog olyan fogások után vágyakozni, amelyekkel megtagadná vagy szégyent hozna régi nemes származására. Corneille és Racine nem tagadták meg mestereiket, és amikor Dante a maga mesteréről, Vergiliusról beszélt, ugyancsak nem kukorékolt a kakas. Az ő idejükben az utánzás vagy tudatos volt, vagy majdhogynem az, és mert az eredetiség annyival lényegibb része volt az embernek, öntudatlanságánál fogva annyival mélyebben gyökerezett, semmiféle gyors elemzés nem fejthette meg csodájukat, melynek megértése, meglehet, nemzedékeket kívánt; de a mi utánzásunk öntudatlan, és az idő próbáját várja. Minél vallásosabb egy mű témája, mondhatni annál állandóbb lesz, és annál ősibb az érzelem, melyet felébreszt, a körülmény, melyet szemünk elé idéz. Amikor a középkorban a Szent Patrik purgatóriumához igyekvő zarándok a tópartra érkezett, egy odvas fából vájt csónakot talált ott, hogy átvigye őt a látomás barlangjához. A vallásos festészetben és költészetben az ősi minta szerinti koronák és kardok új jelentést vesznek fel, és lehetetlen elválasztani a nemességről alkotott fogalmunkat a mitikus lépcsőtől, melyen nem férfiak és nők, hanem palástok, ékszerek, események és ősi kellékek lebegnek lassan felfelé a majdhogynem szunnyadó elme fölött, s emelkedésük közben érzelmi és szellemi életet öltenek magukra, mígnem elnyeli őket a távoli dicsőség, melynek elviseléséhez még ők is túl modernek és pillanatnyiak voltak. Minden művészet álom, és minden, amit a nap bevégzett, álmot érlelő, s amit a művészet kikovácsolt, azt a vallás befogadja, és végül minden ott van a borospohárban, minden ott van a részeg képzelgésben, és a szőlőszemek dadogni kezdenek.

(Fekete-Nagy Fanni fordítása)                                                                  (Szerkesztette Radács Kata Hermina)

Az aszketizmus két fajtája

Lehetetlen elválasztani egy érzést vagy lelkiállapotot attól a képtől, ami előhozza, kifejezésre juttatja. Michelangelo Mózes-szobra, Velázquez II. Fülöpje, a lila szín, a feszület mind-mind olyan érzelmet vagy állapotot hívnak életre, amely velük együtt tűnik el, mivel ezek az egyedül lehetséges kifejezői; éppen ezért az elme értéke sem több a benne rejlő képekénél. A képzeletteli író abban különbözik a szenttől, hogy önmagát – saját lelkét elhanyagolva, ó jaj! – a világ lelkével azonosítja, és megszabadítja magát mindattól, ami abban a lélekben állandótlan, így nem a nőktől és a bortól, hanem az újságoktól tartóztatja meg magát. Másrészt viszont mindent, ami a világ lelkében állandó, a nagy szenvedélyeket, melyek mindenkit izgatnak és az emberben csak rövid visszatérő életük van, akár a virágnak és magnak, a szent valóban megtagadja, hiszen ő nem az örök művészetet, hanem saját örökkévalóságát keresi. A művész az állandótlan dolgok világa és a szent között helyezkedik el, és ritmusát elvesztő elméje annyiban válik kritikussá, különbözik el a kreatívtól és veszíti el az érzelmeit, amennyiben elméje saját értelme szerint állandótlan dolgokon időz, és „a modern tapasztalaton és a számunkra érdekes dolgok megvitatásán”, vagyis mindazon, ami sosem tér vissza, mint ahogy a vágy és a remény, a rettenet és a fáradság, a tavasz és az ősz visszatér. Kevesebbet fog azon gondolkodni, amit lát, és többet a látottakhoz való viszonyán, és e viszonyulást lényegében kritikus válogatással és nyomatékkal fogja kifejezni. Nem vagyok teljesen biztos az emlékezetemben, de úgy rémlik, Ricketts úr mondta valahol, hogy a festészetben először Velázquezben érzi a kritikust, s mi mind érezzük ezt Whistler, Degas, Browning s még Swinburne úr munkáiban is, sok nagy művészetben, amely mégsem a legnagyobb. A művészet végcélja az eksztázis, melyet az örökké változó elmében a világ állandó dolgainak jelenléte ébreszt, vagy ugyanazon elme ráébredése arra a nagyon finom és finnyás hangulatra, mely habituálissá válik, amint az állandó és visszatérő dolgokat kutatja. Mindkét fajta eksztázis megtalálható minden időben, ám jelenleg csak kis mértékben van jelen maga a kreatív ösztönzés, az isteni látomás, míg nagy mértékben „az eltévedt utazó álma a hegyek alján”, talán mert minden régi, egyszerű dolgot megfestettek vagy megírtak már, és csak akkor nyernek újra értelmet számunkra, mikor egy új faj vagy új civilizáció arra késztet bennünket, hogy új szemmel tekintsünk rájuk.

(Tóth Regina fordítása)                                                                                                  (Szerkesztette Ribiczey Júlia)

A kígyó szájában

Ha igaz, hogy Isten egy kör, melynek középpontja mindenütt ott van, a szent a középpontba kerül, a költő és a művész pedig a gyűrűre, ahol minden újra körbeér. A költőnek nem szabad a mozdulatlant, a kötöttet keresnie, mert az nem tartogat számára életet; ha mégis így tenne, költői stílusa hűvössé és egyhangúvá, szépségérzete bágyadttá és betegessé válna, akárcsak, elképzelésem szerint, a stílus és a szépség Newman prózájában és költészetében; hanem be kell érnie annak gyönyörével, ami mindörökké múlik, hogy újra eljöhessen; a nő szépségében, a tavasz törékeny virágaiban, a pillanatnyi hősi hévben, mindabban, ami a legillanóbb, ami a legszenvedélyesebben törekszik mintegy saját tökéletességére, s aminek leghőbb vágya teljes dicsőségében térni vissza. A költőnek kissé talán mégis tűrnie kell az állandótlant, mert e dolgok visszatérnek, ha nem is egészükben, hisz nincs két egyforma arc, és könnyen lehet, ha értőbb szemmel néznénk, két egyforma virág sem volna. Vajon nem minden az egyén és a világ, a változatlan és a visszatérő küzdelme által alkottatott, nem a szent és a költő áll mindenek felett, és a költő nem a kígyó szájában lelt otthonra?

(Eskulits Zsolt fordítása)                                                                                               (Szerkesztette Kelemen Sára)

A fekete és a fehér nyilak

Az ösztön teremti a visszatérőt és a gyönyörűt, a kígyó minden kanyargását; de az ész, a legrútabb ember, ahogy Blake nevezte, húzza az egyenes vonalat, az csinálja az önkényest és az állandótlant, hisz nincs visszatérő tavasz, mely újra elhozná a tegnap óráját. A szentségnek is megvan a maga egyenes vonala, mely a középpontból lő ki, s e nyilak csonkítják és űzik a sokszínű kígyót, minden költészetünk témáját. Aki megleli a fehér nyilat, a kígyóénál is ősibb bölcsességre tesz szert, de mi lesz a fekete nyíllal? Mennyi tudást, mekkora súlyú hollótollas, ébenvesszőkkel teli tegzet bír el a lélek?

(Rózsa Ida fordítása)                                                                                                   (Szerkesztette Horváth Gyula)

Kedvesének szemöldöke

Művészetünknek és irodalmunknak a tudással, az élet felszínével, az önkényessel, a mechanikussal való foglalatoskodása a gyökérzetből fakad. Egy alapos, de nem szükségképpen kifinomult ember bármely vallás történetét megjósolhatná, ha ismerné annak első princípiumát, és tudná, elég hosszú ideig fennmarad ahhoz, hogy beteljesítse magát. Az elme semmit sem képes kétszer megtenni, és amikor kimerítette az egyszerű szépséget és jelentést, a furcsa és rejtett dolgok felé fordul, mígnem végül – miután kifogyott a harmóniáiból – kénytelen a nyomatékosban és a disszonánsban meglelni örömét. Amikor gyerekként a művészeti iskolát látogattam, megfigyeltem egy Párizsból nemrég hazatért idősebb diákot, és csodálatomból hiányzott minden megértés. Hősszerelmes volt, és minden új szerelem új kép esélyét kínálta számára, ám minden új kép rútabb volt az előzőnél. Kedvesének szemöldöke izgalomba hozta, ahogy illik, de a szépség iránti érdeklődést kimerítették a művészet logikus energiái, mely művészet elpusztítja rablása színhelyeit, és csak felfedésre képes, akár akarja, akár nem. Szándékolt intellektussal nem fedezhetjük fel művészetünk tárgyát, hiszen ha egy tárgy megszűnik hatni ránk, tovább kell állnunk, és ha mégis megindít, legyen bár „Shakespeare régi balladai anyaga” vagy akár „a halál morbid rettenete”, kikacaghatjuk az észt. Nem kérdezhetjük, a világot érdekli-e emez vagy amaz, hiszen nincs más kérdés, mint a saját érdeklődésünk, és nem is érthetünk meg mást. A Hierarchiában elfoglalt helyünket tárgyválasztásunk határozza meg, hiszen minden jó kritika rangsorol, a dolgok egymás fölé rendezésében leli örömét, az Epikát és a Drámát a Líra fölé helyezi, és így tovább, nem pusztán egymás mellé. De az ösztönünk, nem pedig az intellektusunk választ. Szereplőinket módunkban áll szándékosan újraalkotni, de festészetünket vagy költészetünket nem. Ha szereplőinket öntudatlanul nem dolgozná át oly teljességgel a művészet logikus energiáinak kibontakozása, hogy még az egyszerű dolgok is új értelmet nyerjenek a végén, a művészet nem tartozna azon dolgok közé, amelyek örökösen visszatérnek. A balladák, melyeket Percy püspök gyűjtött egybe, visszatérnek A vén tengerészben, a régvolt görög szobrászok világának öröme pedig még elbűvölőbb szépségbe hajlott a fiatal atléta archaisztikus homlokán, akit a British Museumba lépve a bal kéz felőli hosszú folyosó végén találunk. Csak nem akarhatja a civilizáció sem elpusztítani hajdani szerelme színhelyeit, mígnem ismét visszahozza az egyszerű és természetes dolgokat, és új Argót bocsát vízre aranyló derekával, hogy majdan más Aranygyapjúra leljen?

(Gaál Mónika fordítása)                                                                                                (Szerkesztette Mikó Katalin)

Hajfürtök

Hafíz így kiáltott szerelméhez: „Alkut kötöttem arra a barna hajra az idők kezdete előtt, s alkum túlél minden teret és végtelen időt”, és meglehet, Természet úrnő tudja, hogy számtalanszor éltünk már, s minden, ami változik és önmagába kanyarodik, hozzánk tartozik. Szemeit eltakarja előlünk, de a hajfürtjeivel hagyja, hadd játsszunk.

(Pásztai Vivien fordítása)                                                                                      (Szerkesztette Soponyai Bianka)

Torony az Appenninekben

A minap San Sepolcro felől átkelve az Appennineken Urbino felé gyalogoltam, ahol az éjszakát terveztem tölteni, s utam végéhez közeledve sík terepre értem a hegytetőn. A barátaim egy kocsiban jöttek valahol mögöttem az úton, amely még jócskán kanyargott fölfelé, s így én egyedül találtam magam egy látomásszerű, különös, képtelen táj közepén. A nap lemenőben volt, a viharfelhők hegyről hegyre csüngtek, és távol, a magas hegytetőn villámok cikáztak egy felhőből, amely sötétebb volt a többinél. Messze délen, egy másik hegyen középkori torony nyúlt a felhők közé, körülötte nem voltak épületek, és más életre utaló jel sem mutatkozott. Lelki szemeimmel hirtelen egy öregembert láttam, amint a torony ajtajában áll egyenes derékkal és kissé véznán, míg körülötte megtörik a halovány fény. Ő volt a költő, aki végül, mert oly sokat tett az igéért, osztozhatott a szentek méltóságában. Semmit sem rejtett el magából, de mégis gondja volt „a méltóságra… a forma tökéletességére… e fennkölt és zordon minőségre… erényre”. S bár csupán az ige kedvéért vagy egy nő dicséretének az elnyeréséért kutatta mindezt, az végül mégis belészállt a testébe és az elméjébe. Bizonyos, hogy amint ott állt, tudta, hogy e fáradságos létmód, e póz, e géniusz mögül nemcsak lénye virágja, hanem teljes önmaga tekint ki, mintha egy álarc mögül nézne, Aki egyedül az összes ember közül, ahogy a falusi emberek mondják, egy hajszálnyival sem több vagy kevesebb, mint embernagyságú. Fülében jól irányzott hangok, szeme előtt szilárdnak tűnő színek, látványok jelentek meg, és nem metaforikusan beszélt, ahogy azt sokakról mondjuk, hanem mintha ez lenne Delphoi vagy Eleuszisz, és a szubsztancia és a hang az ő emlékei közepette jönne elébe, női arcok gyanánt; hisz nem Kolumbán írta talán: „Csak egy tökéletes van a madarak, s egy tökéletes a halak közt”?

(Tóth Regina fordítása)                                                                                                (Szerkesztette Kelemen Sára)

A test gondolkodása

Azok a tanult emberek, akik rettenetben tartják a gyermekeket és megvetendők a szerelmesek szemében, a parasztok bölcsességét hordozó hagyományos humor mindmegannyi céltáblája: matematikusok, teológusok, jogászok, és különféle tudós emberek. Valamiféle elvont révületet követnek, amely csak az agyat kavarja fel, és nincs is szüksége másra, és ezért gyönyörűség nélkül állnak a tükör előtt, és sosem ismerték azokat a gondolatokat, amelyek a szépség vagy lelkesültség képére formálják a test vonalait, és vágyat ébresztenek annak dicséretére vagy bemutatására.

Két kép van Velencéről egymás mellett a házban, ahol ezt írom: egy Canaletto, amely kicsiny, de gondos rajzolatot mutat, és nem túlzottan elragadtatott gyönyört szerez a tiszta, fényes légben, valamint egy Frans Francken (az ifjabb), melyben a kék víz, ami a másikon oly kevéssé kavar fel bennünket, sóvárgásra ösztökél, hogy belevessük magunkat a zöld mélységbe, ahová a felhő árnyéka hull. Egyik festmény sem indíthatna meg bennünket, ha a gondolatunk nem sietne egészen húsunk határáig, és így van ez minden jó művészettel, legyen bár a Szamothrakéi Niké, amely talpunkat emlékezteti a fürgeségre, vagy az Odüsszeia, amely tengerre küldene minket a sós szelek alatt, vagy legyenek a Parthenón ifjú lovasai, akik boldogabbnak tűnnek, mint a mi gyermekkorunk valaha is volt, pedig hasonló gyermekkorban osztoznak. A művészet arra hív, hogy érintsük és ízleljük és halljuk és lássuk a világot, és ódzkodik attól, amit Blake matematikai formának nevez, minden elvont dologtól, mindattól, ami egyedül az agyra tartozik, mindentől, ami nem a test reményeinek, emlékeinek és érzéki tapasztalatainak teljességéből kilövellő szökőkút. Moralitása személyes, keveset is tud az általános törvényről, nem okolja a Kis Musgrave-et, fittyet hány Lord Barnard házára, könnyedebbnek látszik egy leheletnél, de mégis kemény és súlyos, mert ha az ember nem áll készen a fáradságos munkára és a kockáztatásra vidám szívvel, teste ormótlanná nő, szívéből pedig hiányozni fog a vágyat felkavaró vad akarás. A művészet az emberek színe előtt elismerte azokat, akik Urbino falai alatt beszélgettek vagy birkóztak vagy lökdösődtek, vagy azokban a nagy ablakülésekben ülve vitatták meg az összes dolgokat, mindig a szerelemmel a gondolataikban, amikor a bölcs Hercegnő volt a parancsoló, és Emilia úrhölgy a téma.

(Fejérvári Boldizsár fordítása)                                                                             (Szerkesztette Soponyai Bianka)

A vallásos művészethez szükséges vallásos hit

Minden művészet érzéki, de amikor valaki csak az elmélkedő természetét és a ködösebb vágyait teszi bele a művészetébe, ezek az érzéki képek, melyeken keresztül a művészet beszél, szaggatottá, tünékennyé, bizonytalanná válnak, vagy csak a megszokott élményektől való távolságuk miatt lesznek jelentősek, és az egész megfoghatatlanná és képzeletbelivé fordul. Ha a képzelet olyan homályos világba fészkeli be magát, mint az álom országa a Szerelem noktürnjében, „hol szirén énekel s szédítő haja lobog”, akkor gyönyörűségért látogatunk ugyan el ide, de csak fásultságunkban. Ha hosszan akarunk ott időzni, annak a világnak következetessé kell válnia önmagával, érzelemnek érzelemhez kell kötődnie a rendezett képek rendszere által, mint az Isteni színjátékban. Szimbolikussá kell válnia, hiszen a lélek csak ott juthat jól kivehető, különálló életre, ahol az összefüggő dolgok egyszerre megkülönböztetik egymástól és felszabadítják benne az élet energiáját annak teljességében. Minden látnok lépett már be ilyen világba a transz állapotában, és minden ideális művészet garanciája ez a transz. Matthew Arnoldnak úgy tűnt, Shelley hasznavehetetlen szárnyakkal csapdos az űrben, és én is csak úgy tudtam gyönyörködni a mérsékelt gyönyörködtetésében, ha felhalmoztam képzeletemben tornyainak és folyamainak, forrásozó barlangjainak, meg az egy Csillagának visszatérő képeit, míg a világa szilárddá nem vált a talpam alatt, és elég konzisztens nem lett, hogy a lélek ott lakozhasson.

De még ekkor is hiányoltam valamit, ami kárpótolta volna a képzeletemet a földrajzi és történelmi valóság, a megszokott érzékeink tanúságának a hiányáért, és azon kaptam magam, hogy, akárcsak Keats Endümiónjának olvasásakor, szeretnék és próbálok elképzelni egy seregnyi hívőt, akik emez összes különös látványhoz hozzáteszik hitük erejét és látomásaik ritka tanúságtételét. Egy kis sereg is elég volna, és Shelley-t szektásnak állítanám be, csak hogy a látomása megmutathassa a vallás egyetlen elégséges bizonyítékát, a csodát. Minden szimbolikus művészetnek valós hitből kellene erednie, és az, hogy korunkban a művészet képtelen erre, azt bizonyítja, hogy ez a kor út, nem pedig pihenőhely a képzelet művészeteiben. Másokat csak magam által érthetek meg, és biztos vagyok benne, hogy sokakat nem indít meg annyira, mint tehetné, az Athanase herceg tornyában lángoló magányos fény, mert nem hatolt be az emberek imáiba és nem világlott át a vallásos kontempláció szent sötétjén.

A lírai versekhez valóban akkor sincs szükség olyan vallásos hitre, mint a spirituális művészetekhez, ha csak mindenki számára ismert érzésekről beszélnek, csupán a maga számára szabad élet kell hozzá, és olyan társadalom, amely gyorsan felkavarodik, és így az érzelmünk erősödhet mások érzelme által. Minden körülmény, amely az érzelmet méltóságteljessé és egyszersmind láthatóvá teszi, növeli a költő erejét, és azt hiszem, emiatt vágytam mindig is valami húros hangszerre és figyelmes közönségre, melyet nem a sietős utcák világából vontak oda, hanem egy olyan életből, ahol természetes volna a dalnok gondolatait visszamorajlani. Amikor a minap hallottam Yvette Guilbert-t, akit átitat a líra, nem voltam megelégedve, mert olyan emberek közt énekelt, akiknek az életében semmi, a legcsekélyebb mértékben sem osztozik a fényűző művészettel, melynek úgy kellene feltörnie az életből, mint lándzsahegynek a nyélből, dalnak a hangulatból, szökőkútnak a medencéből, minden művészetnek a testből, mint nevetésnek a vidám társaságból. Vágytam rá, hogy az egészet elölről megismételtethessem, hogy egy olyan nagy teremben énekelhessen, ahol nincs senki, aki ne szeretné az életet, és ne arról szólna szakadatlan.

(Rózsa Ida fordítása)                                                                                                      (Szerkesztette Szűcs Melina)

A szent helyek

Amikor még minden művészet a személyiségből fakadt, akár mint mindennapi életünkben, akár mint a vallás kalandjában, csak vékony határvonal húzódott a szent és a közönséges dolgok között, és épp ahogy a művészet könnyen vált szenvedélyből isteni kontemplációvá, a parasztok társalgásából a fejedelmekévé, ugyanazon dal meg megemlékezett az iszákos molnárról, de félig elfelejtette a délceg Cambuscant; ugyanígy érezte magát az ember szent tünemények közelében, mikor ekéjével megfordult a Cruachmaa vagy az Olümposz lejtőin. A Homérosz vagy Hésziodosz, e tiszta első művészek előtt ismeretes foglalatosságok és helyek, hacsak az alkotó kezei el nem lazultak, a vers vége előtt mintegy szimbólumokká változtak és tovatűntek, felszívták őket, akár egy arany felhőbe, azok a változhatatlan világok, ahol a vallás egymaga képes felfedni az életet és egyszersmind a békét. E romlatlan kor embere rendelkezhetett Shelley minden kifinomultságával, és mégsem használt a hétköznapi emberek előtt ismeretlen szóképeket, és nem mondott ki egyetlen olyan gondolatot sem, amelyet ne a hétköznapi gondolkozásból vezetett volna le. Hacsak a legendák tudásának felfedezése és a csodákba visszatérő hit, vagy amit jobb híján annak nevezünk, újra el nem hozza a közönséges szántóföld szentségébe vetett hitet, és új csodákat nem hoz, hogy a bonyolult egyházi szokások helyett a hétköznapi, akaratos, lelkes embert jutalmazza, akkor sosem látjuk viszont Shelleyt és Dickenst egy testben, csakis a végletekig szétdarabolva. Féltékennyé váltunk a testre, komor, alaktalan ruhákba öltöztetjük, hogy csak magát a vágyakozást dédelgessük. Molière a józan paraszti ész mestereként örökké a hétköznapok napfényében élt, amire Shakespeare nem lehetett képes, de mikor Shelley szédítő vagy Landor higgadt megvetésére gondolunk az átlagos, mindennapi dolgok iránt, mégis úgy tűnik, Shakespeare egyenesen a piacra visz minket. Végül pedig ott van nekünk Villiers de l’Isle-Adam, aki a legfelsőbb kultúra eksztázisában a legnagyobb elutasítást kiáltja: „Ami az életet illeti, azt a szolgáink majd elvégzik helyettünk.” A fennköltségnek, a márványos nyugalom elérésének egyik eszköze volt a különös, messzi helyszínek kiválasztása a művészet tájai gyanánt, de e választás keserűvé lett számomra, és vannak pillanatok, mikor nem tudok hinni olyan képzeletképek valóságában, melyeket nem hat át a régről ismerős dolgok és szimbólumok és helyek pontosan kirajzolt élete. Eljutottam odáig, hogy még Shakespeare Rómába vagy Veronába tett látogatásaira is a nyugtalanság kiáradásaként gondoljak, a természetes érdeklődéssel kapcsolatos elégedetlenségként, az egész európai lélek ingatag egyensúlyaként, amely nem következett volna be, ha Palaiologosz János – dölyfös és gőgös tekintete ellenére, amit Burne-Jones a Cophetuájában lemásolt – úgy dönt, hogy eltökélten harcol a török ellen. Én hithű vagyok, imádkozom a test feltámadásáért, és biztos vagyok benne, hogy az ember ott kell, hogy ráleljen a maga Szentföldjére, ahol először csúszott-mászott a földön, és az ismerős erdőinek és folyóinak oly fokozatos átmenettel kell szimbólumokká fakulniuk, hogy soha fel ne fedezze, nem, még nagy elragadtatásában sem, hogy ő a téren kívül áll, és hogy összességében egyedül az idő az, ami távol tartja őt a legfelsőbb Primum Mobilétól, Mennyei Édentől, Sárga Rózsától.

Gerengay Krisztián fordítása)                                                                                      (szerkesztette Ribiczey Júlia)

[1]   W. B. Yeats, „Discoveries”, 1907, In Essays in Introductions,  London: Macmillan, 1961, 261–97.

[2]   Itt elfeledkeztem Falstaffról, aki puszta epizód egy krónikás darabban. (Yeats jegyzete)

[3]   Vörösmarty Mihály fordítása.